Erdély

Szilágyi Domokos-Héjjasfalva felé

I.
Lihegve fordult vissza. Már
ha itt vagy: hát szemből, Halál!
 
(Nemcsak ő s hona: tenhazád
is vérzik itt - tudod, kozák?)
 
Nem ágyban, nem párnák között.
De így se! - Nagy kötést kötött
 
- hol a kivívott diadal?
melyért még az ő fiatal
 
élete sem kár! semmi se!
ha hősökért zeng gyászmise,
 
hősökért, akik istenek
módjára erőt vettenek
 
a zsarnokságon! - Ó, de így!
ravasz, alattomos, irigy
 
sors martalékaként! - Ha már
halni kell: hát szemből, Halál!
 
Az örökéletre valót
így keresi meg - a halott.
 

II.
Papírok, szétszórt iratok
a test mellett. Nem-siratott
 
hulla - egy a többi között:
hisz végképpen levetközött
 
- levetkőztették! - e tüzes
életből. - Távozol - fizess!
 
Halál, ó szörnyű uzsorás!
- Hisz úgyis őrölte a láz,
 
a lelki, testi - - kell-e még
idézni izzó szellemét - - -
 
dehogy. Itt van. Hivatlanul.
Örök plebejus: Ő az úr.
 

III.
Civil őrnagy. Nincs lova se.
S reménytelen szerelmese
 
a szabadságnak. Lásd, kozák,
tiédnek is. Elátkozád,
 
„fugva, husztuzva” - és ölöd.
Itt, Fejéregyháza fölött.
 
Kortársaid legjobbikát
döfi át bosszuló pikád.
 

IV.
Napszállta? - már ki éri meg?
Még visszanéz. Szalad. Liheg.
 
Van út - kiút nincsen. - Ha már
halni kell: hát szemből, Halál!
 
Szemből, szívem, egyem, valóm.
Hadd lássalak még meghalón.
 
Érezzelek, tapintsalak.
Aztán nincs már kín, nincs salak,
 
verejték, szégyen, semmi gond.
Mért fut az élet, a bolond?
 
utolsó percig! - Nincsen ír rá,
toll, tinta, kéz, amely leírná,
 
agy, hogy fölfogja, lássa szem.
„El vagyok veszve, azt hiszem.”